Tillig kat.sz.: 02648      2001.                             <<     >>

A Tillig ezredforduló környéki filozófiájának termését látjuk. A felvirágozni vélt TT-s piac vezető gyártójaként sikerült rövid időre a saját neve alá vonzani az összes 1:120-as fejlesztést. Akkor a TT egyenlő volt a Tilliggel. Ez persze sokaknak nem tetszett, ugyanis a közös brand sok esetben túlzott áremelkedést is generált.

A Roco idejekorán felfedezte a TT-s piacban rejlő - bár nem bombaként robbanó - lehetőségek erejét és nekiállt két, főleg az egykori NDK területére szánt mozdonytípus fejlesztésének. A BR80-as kisgőzös, valamint a BR132-es, tehát hosszabb Ludmillák gyártása azért mégis kétélű fegyvernek tűnt. A merevkeretes, csupán három csatolt tengelyes gőzösből mindössze 10 db-ról tudunk a nagyvasúti előzményekből, viszont ezek variálása borítékolható volt. A viszonylag kisebb invesztből gyártható kisgőzös sikerre volt ítélve. Az is lett és az is a mai napig.

A jóval összetettebb, hat tengelyes, luganszki erőgép már igazi kihívás annak tudatában, hogy ekkor még csak szárnyait próbálgatta az alig tíz éve piacot örökölt Tillig a komolyabb dízelmodellek területén (is).

A már többször körberajongott modell minden elemében korrekt munka, ezért nagyon hamar megszerette a vegyes vásárlóerővel bíró piac. Azért is, mert míg a Roco intézte az elosztást, addig a 20 ezer ft. közeli ár megfizethetőnek bizonyult. Az első arculcsapás akkor érte a rajongókat, amikor a Tillig "bekebelezte" a Roco TT-s szortimentjét és ezzel egy időben felárazta az egész TT-s kínálatot. Gondolván, hogy szűk évtizeddel a rendszerváltás után már van annyira erős a honeckeri javaktól megfosztott, keletnémet hobbista, hogy az erős, nyugati márkájával szemrebbenés nélkül folytatja a modellgyűjtést. Hát éppen ez nem jött be. Annyira nem, hogy kicsivel később el is engedte az "istállóból" a szász-svájci jópásztor a begyűjtött modelleket és ki-ki boldogulhatott maga a szétzilált, egykoron virágzó és jelentős, TT-s piacon.

Ma már látjuk, hogy a Roco komoly hullámvölgyek után idénre (2011-et írunk) már jelentős gyártónak mondható a méretben, de bizony ehhez meg kellett fizetnie a tanulópénzt.

Tesztünk főszereplője tehát még Tillig dobozból zakatol elő, de szerencsére azóta már igen sok variáció jelent meg, eredeti, Roco göngyölegben, bizonyítva, hogy ez a modelltípus igencsak jól sikerült, hiszen számtalan "bőrt" lehet lehúzni az alapkonstrukcióról.

Minden bizonnyal a Ludmillák kultikus szerepe is közrejátszik, hogy hamar megérkeztek a variációk. Az előző oldalon dokumentált, Bttb alapra megfestett 234-es mozdony amellett, hogy tényleg tetszetős, semmi több. Ugyanis tudjuk, hogy a 234-esek jelentős átalakításokon estek át, így alig van közük a berliner modell alapjaként szolgáló 130-as sorozathoz. Kai Glasser felvételén szemügyre vehetjük az eredeti mozdonyt, valamint azt a másikat is, melyet ugyancsak legyártott a bergheimi gyár, igaz hogy a gyűjtők körében ritkábbnak számító Wismut köntösért mélyen a pénztárcába kell nyúlni.

Nagyon sokat nincs értelme itt fecsegnem, ugyanis a modell összes tulajdonságát kiveséztük már a korábbi változatoknál. Elég csak annyit, hogy a Roco már ekkor tudta a megoldást, mely a Tillig esetében még sokáig váratott magára, nevezetesen, hogy extrém távolságok nélkül is meg lehet építeni egy tökéletes mozdonyszekrény-forgóváz kapcsolatot.

Itt jelenik meg igazán, hogy a 132-esek oldalablakai merőben eltértek a 130-as sorozatétól. Nem is értem, hogy a Tillig miért vágott bele akár csak egy festési-tamponozási változatba azért, hogy a 130-asát 234-esként adja el...?

Az 5. korszakos DB keksz kicsit idegenül hat a mozdonyon akkor, amikor mégiscsak a bordó, fehér csíkkal áll igazán jól ennek a formavilágnak.

A modell nem kapta még meg a felragasztandó kiegészítőket. Itt jegyzem meg, hogy az összes fellelhető kép tanúsága szerint ennek a mozdonynak nem kerek ütközőtányérjainak kellene lenniük, hanem téglalap alakúaknak. Nem értem, hogy a Roco miért ezt választotta.

A két forgóváz hozza a típustól elvárt minőséget és esztétikai élményt. A Tilliggel ellentétben itt sikerült a főkeret színét alkalmazni a teljes alvázon és futóművön. Ez így helyes.

A tető is a megnövelt teljesítmény miatt szükséges kiegészítőkkel lett gazdagítva. Nem úgy, mint a Tillig szinte értelmetlen modelljének teteje, ahol csak a legszükségesebbeket találjuk meg. Lásd később!

Eddig csak a Roconál láttam, hogy a tömlő és csavarkapocs imitációknak van egy rövidebb változata is, amit felrakhatunk a modellre arra az oldalra is, ahol használjuk a kapcsolót, így csak a szerelvények hatása van meg, mégsem akadályozzák a kuplungot.

Szép a Roco türkiz, vagy mentazöld 234-esének modellje, akárcsak a sorozat többi tagja. A modell a mindig gyümölcsöző és kalandos leunai utazások egyikén került látókörömbe annak a ténynek óriási előnyével, hogy a licitálós árképzések töredékéért lehet ilyenkor beszerezni az ilyen ritkaságokat.

Amikor az a szerencse éri a gyűjtőt és vasútbarátot, hogy egy-egy mozdonytípus emblematikusabb tagjainak arányos modelljeiből a hiányzó láncszemek is bekerüljenek a készletbe, akkor eljátszadozik a gyártási fázisok, állomások hatásosabb szemléltetésével. Így történt ez most is, amikor a két azonos 234-est egymás mellé raktam. Költői kérdés: vajon feltűnik-e, hogy melyik az egzaktabb...?

Az alapszínként használt mentazöld festék mindkét esetben jó választásnak tűnik. Ebből a távolságból még az alsó elemek színe is szinte azonosnak mondható.

A kotró és az ütközőgerenda körüli bttb-s anomáliák tetten érhetők a Tillig által fémjelzett ősmodellen is.

Nem úgy az előtérben álló Roco (de akkoriban ugyancsak a Tillig által csomagolt) mozdonyon.

Azok a fránya ablakok. Nameg a hosszanti bordák. Nem is értem, hogy hogy gondolták 234-esíteni a minden jegyében 130-as modellt...

Eddig nem tettem szóvá, de itt most feltűnik, hogy az orron látható fehér festés bizony a Roco mozdonyánál nem lett eltalálva. Arányait tekintve valahol a két változat között van az igazság, de ha a modellt nézzük, akkor bizony a Tillig Ludmillája e tekintetben jobban szerepel.

És persze a hosszméretek...

Sokat esett már szó erről is, az okok ismertek.

A különbség más aspektusból. A két tető közt zongorázni lehetne az eltérést. Csak a három ventillátor pozíciója stimmel. A többi, egyébként a 130-asokra jellemző elemek már nem voltak jellemzők a 234-es gépre.

A csalóka szög viszont egyformának tűnteti fel a két modellt. Itt is láthatóak azok a jellemzők, melyekről az eddigi, ludmillás cikkekben írtam: a szellőző rácsozat finomsága egyértelműen a Roco felé mozdítja a mérleg nyelvét. Igaz, hogy a nagyvasúti eredetiről is hiányzik ez az egy ablak, de itt mégis az eredendő hossztorzításra fogjuk ennek hiányát. De nézzük csak a "púpját" a modellnek. Sok kis apróság, két különböző évjárat. Viszont nem szabadott volna egyazon köntösbe bújtatni őket...